A behavazott Budai balkonon kikönyökölve ismét a Balkánon érezheti magát a tisztes álompolgár.
Mit nekünk önkormányzat, közös képviselet, vagy égig hajtott orrú privát büszkeség, ismét tökig tocsogunk a hóban és latyakban. Felteszem a társasházak gondnokai, házi bácsijai/nénijei a meleg falak között meresztik nemüknek megfelelő genitáliájukat, és azon bosszankodnak, hogy a közeli ÁBC-be eltipegve mocskos lesz nagy becsben és naftalinban őrzött topánkájuk.
Meglepő jelenség télvíz idején a főváros kevésbé frekventált területein az összehavazott, csúszós járda. Bezzeg fatornyos kis falvainkban, ahol Józsi bácsit a Marika nénik által alkotott referenciacsoport rászorítja a hóhányásra, nem fordulhat elő ez a skandalum. No lám, a piac önszabályozó „láthatatlan keze” még Józsi bácsi tökeit sem rest megszorongatni, de a tisztes pesti polgár valamely furcsa okból kifolyólag jobban bírja, ha lilul a feje. Az ember így kezdi megérteni, hogy a tantikák a csarnokba menet miért bízzák életüket és biztonságukat az őket maguk előtt toló fura színű kerekes táskáikra, remélve az eltanyálás profán eseteinek elkerülését.
Node, az egyszeriember, aki nem a jólfűtött kocsiból ugrik a mélygarázs legmélyebb bugyraiba, az csak simán beáztatja elegáns lábbelijét, amiben végigücsörgi a munka első pár óráját abban az ideális esetben, ha épp dolgozik. Aki nem szereti a BKV járatain terjengő csövesszagot a cserecipő/cserezokni kombó bódító illatával vadítani, az könnyen rácseszhet, mint a dadogós ember papagája.
Az már fel sem tűnik, hogy pár hópihe megbénítja az ország vasúti és közúti hálózatát. Felteszem, minderre akadna ellenszer, végülis a kanadaiak és a svédek is közlekednek valahogy, pedig őket lokál-Árpád-apjuk az egyenlítőtől nálunk messzebbre vezette. Magyarországon a tünetenyhítést csak a pár nap alatt jéggé taposott hóréteg sózása jelenti pár feketéllő kutyagumitól eltekintve, pedig hamarosan az előbbi lehetőség kihasználása megszűnik, mi pedig maradunk az ebtrágyában…